kamasz fiammal kapcsolatban tanácsát szeretném kérni: 12 éves most a Dávid. Dávidot 17 éves koromban szültem. Édesapjával a kényszerházasságunk hamar zátonyra futott, a kisfiam 11 hónapos volt, mikor elváltunk. Dávidot 2 éves korától 10 éves koráig a szüleim nevelték. Hetente, de maximum kéthetente hétvégenként látogattam, óvodai, iskolai szünetekben igyekeztem megoldani, hogy minél több napot együtt tölthessünk. Szerencsére az életem pár éve jóra fordult,

így tavaly nyáron az új férjemmel lecseréltük a városi panellakásunkat egy vidéki családi házra, hogy minél jobb körülményeket tudjunk biztosítani a kisfiamnak és születendő gyermekünknek. Mikor beköltöztünk, már 4 hónapos kismama voltam. A terhességet nagyon rosszul viseltem, de így is igyekeztem minél türelmesebben venni az Dávid által elém állított akadályokat. Sajnos azóta is csak minimális mértékben mérséklődtek azok a problémák, amiket akkor tapasztaltam, amikor magamhoz vettem őt. Ilyen például az, hogy „nem hallja” meg a kérésünket. Megkérjük szépen valamire, azt mondja, hogy „mindjárt”, „rögtön”, „egy perc” vagy „azonnal”, és ebben a pillanatban feledésbe is merül a kérésünk.

Többedszeri figyelmeztetés után hajlandó visszabeszélés mellett elvégezni a kért feladatot. Gyakorlatilag minden kérésünkkel süket fülekre találunk nála. Augusztus óta mindennapos probléma, hogy fürdés után nem pakolja el a ruháit, nem kapcsolja le a villanyt, ha kijön a fürdőszobából stb. Nem akarom részletezni ezeket a gondokat, mert nem tudom, hogy itt velünk van a probléma, vagy ez a gyermek részéről egy figyelemfelhívás. A férjem nagyon kedveli őt, amikor csak tud, leül vele játszani, a házi feladat megoldásában is segítünk neki, ha szükség van rá. Márciusban megszületett a kislányom, mellette is igyekszem időt szakítani arra, hogy átbeszéljük a leckét és minden este, ha máskor nem, fürdéskor kikérdezem tőle a nap eseményeit (mi volt az iskolában, a barátokkal, mik a tervei hétvégére stb.). Amikor ajándékról vagy zsebpénzről van szó, készségesen beszélget velem, egyébként úgy érzem, nem igazán nyit felém. A szüleim mindent megadtak neki, pénzzel, ajándékokkal próbálták kompenzálni a távollétemet. Egy időben sajnos én is.

Szükségem van a véleményére, ön szerint ez az önzőség, érdekkapcsolat változhat-e, fog-e valaha úgy tekinteni rám, mint legfőbb bizalmasára, elvégzi-e majd az elvárt minimális feladatait, egyáltalán be tud-e így illeszkedni felnőttként a társadalomba, hogy csak elvárásai vannak, de cserébe mi nem kapunk tőle se szeretetet, se figyelmet. Csak akkor hajlandó velünk nyitottan kommunikálni, ha valamit el szeretne érni. Amikor mi kérünk valamit, többnyire sírás vagy hiszti a beszélgetés vége. Ha el akarok magyarázni neki valamit, amit rosszul tud, vagy rákérdezek valami olyan témára, amiről nem szeretne beszélni, bemegy a szobájába és becsukja az ajtót.

Amennyiben a változásra van esély, szükségesnek látja szakember bevonását? Ha igen, a szakemberre nekünk vagy neki van szüksége? Ilyen esetekben a kezelés hány alkalomból áll (gondolom, ez egyéntől is függ), milyen rendszerességgel van rá szükség?

Válaszát köszönettel: C. T.

Kedves C. T.!

Az Ön által leírt tünetek a kamaszkor tipikus tünetei. Ez részben jó hír, hiszen szülőként ezt mindenki átéli, hogy a gyermek hangulatingadozásai, ingerlékenysége és esetenkénti „süketsége”, zárkózottsága milyen nehéz helyzeteket teremt. Az Ön által tapasztalt teljesen normatív viselkedési mintákat azonban súlyosbíthatja, fokozhatja a Dávidban lévő ellenállás, illetve az új családstruktúrába való beilleszkedési nehézsége. Nagyon jónak tartom, hogy érdeklődik a fia mindennapjai iránt, igyekszik beszélgetést kezdeményezni vele, azonban faggatni nem szabad, és nem is érdemes. Jó, ha jelzi, hogy számíthat Önre, Önökre, ezt érezve biztos, hogy fog is élni ezzel a lehetőséggel, és ügyes bajos dolgait megosztja Önökkel. Érdemes azt tudni, hogy az Ön által vázolt előtörténettől függetlenül is a kamaszkor az eltávolodás, a szülőkről való leválás időszaka. A kamaszok ilyenkor nagyon nehezen tudják kimutatni a szeretetüket, azonban szeretetigényük óriási.
Végletes következtetést fiának személyiségéről, társadalomba beilleszkedő majdani felnőtt énjéről ne vonjon le mostani viselkedése alapján! Ez egy átmeneti időszak, és azt hiszem, hogy Ön nagyon jól látja, hogy ez a fiának miért lehet extrán nehéz. Szakember bevonását talán csak az Önök megnyugtatására javasolnék, illetve azért, hogy felmérhető legyen, hogy milyen mértékben okozza a tüneteket az életkorból fakadó sajátosság, és milyen mértékben a fia eddigi élettapasztalata. Amennyiben kiderülne, hogy feloldatlan érzelmi gátak, traumák húzódnak a háttérben, úgy a pszichológiai foglalkozások hatására enyhülés várható a viselkedéses problémák terén. Az első lépés egy szülőkonzultáció lenne, ahol a részletesebb feltáró beszélgetés során tudom felmérni, hogy hány alkalom lenne szükséges. Elképzelhetőnek tartom, hogy a gyermekkel történő foglalkozások mellett, a többi családtag bevonása is szükséges családi konzultáció keretében (ahol jobban feltárható a családon belüli dinamika). A foglalkozások heti egyszeri alkalommal, 45 percben zajlanak. Remélem, hogy válaszom valamelyest megnyugtatta Önt, kitartást kívánok!
Üdvözlettel:
Deliága Éva

Kedves Éva!

Ezúton is szeretném megköszönni a segítségét és a biztatását fiam nevelésével kapcsolatban. Megerősített abban, hogy reálisan látom a helyzetet és igyekszem kézben tartani a nevelését. Erre az önbizalomra nagy szükségem volt az adott helyzetben. Tanácsa segített megérteni és elfogadni a kamaszkor hatását, nehézségeit gyermekem lelkiállapotára. Amióta én elfogadtam a helyzetet, könnyebbé vált az „együttműködésünk”, bensőségesebbé a kapcsolatunk. Ezért nagyon hálás vagyok.

 

Üdvözlettel: C.T.